DIÁKTOLL DÖNTŐ 2024. JÚNIUS 12.

DIÁKTOLL PÁLYÁZAT DÖNTŐ: 2024. JÚNIUS 12.

MÉG TÖBB KÉP ITT!

MÉG TÖBB KÉP ITT!

MÉG TÖBB KÉP ITT!

A MEGHÍVOTT DÖNTŐS VERSENYZŐK:

MAXIMÁLIS PONTSZÁM: 30 PONT VOLT.
A 3. FORDULÓ FELADATA: A pályázaton résztvevő tanulók feladata az volt ... hogy "fejezzétek be a megkezdett fogalmazást!"

A titokzatos várrom

Hosszas buszos „zötykölődés” után az osztállyal megérkeztünk egy régi várhoz, ami tulajdonképpen egy romhalmaz volt, komolyabb látványosságok nem voltak sehol. A kilátás ugyan elég szép volt, de ezen kívül csak kövek, réges-régi falak álltak mindenütt. Az idegenvezető megmutatta, hol volt a kovácsműhely, a börtön, az érmék előállítására alkalmas pénzverde. Egy kicsit lemaradtam az osztálytól, s egy bottal kapargatni kezdtem a földet. Ekkor különös dologra lettem figyelmes....

... Egy poros, zöld üveget pillantottam meg. Először szemétnek gondoltam, de amikor megrántottam kiderült, hogy nem az. Ugyanis egy papír volt benne, parafadugóval lezárva. Még egy kicsit lazítottam rajta, majd kihúztam a földből.  Megforgattam a kezemben, ellenőriztem, hogy nem figyel-e senki és meghúztam a dugót. Az engedelmesen a kezemben maradt, hogy a papírt is ki tudjam venni. Óvatosan megráztam az üveget, mire a tekercs kihullott belőle. Egy térkép! Egy igazi térkép! Vajon hova vezet?- cikáztak a fejemben a gondolatok. –Térjek vissza az osztályhoz? Á, dehogyis! Felálltam és elkezdtem lépkedni a megadott irányba.

 Előre a nyeregszerű kőig, ott jobbra, majd el addig a falig. Ahogy „kóvályogtam” a romok képezte útvesztőben, a térkép egyre csak vitt, míg az osztályt sem hallottam. A legváratlanabb pillanatban a kövek, falak megszűntek és egy völgy, mögötte erdővel volt látható. Eléggé meglepődtem, de a térkép azt mutatta, arra kell menni. Átvágtam hát a derékig érő susnyáson, miközben az eszem csak a kincsen járt. Szinte már futottam, bár ezt akadályozta a magas fű. Majdnem elértem a rét túlsó végét, amikor egy patakocskába ütköztem. Mivel átlépni nem tudtam, zsebre vágtam a papírdarabot, hátráltam néhány lépést és ugrottam. Sikerrel jártam és már semmi sem választott el az erdőtől. Szedtem a lábam, mert ha a tanárnő észreveszi, hogy eltűntem, lesz nemulass! Közben egyre beljebb kerültem, amit észre sem vettem. Nem sokkal később előszedtem a tekercset, kihajtogattam és megnéztem, merre vezet az út. Sokáig bóklásztam az egyformának tűnő fák között. Már megfordult a fejemben, hogy visszatérek az csapathoz, mígnem egyszer csak megpillantottam egy gyönyörű rózsalugast. Mivel a térképen egy paca volt, körülötte rózsákkal, arra következtettem, ez az a hely.  Odaporoszkáltam, mikor egy barlang száját vettem észre. Itt lehet a kincs! Juhú! –ujjongtam. Ügyelve a virágok épségére, elindultam. Bent por és félhomály fogadott. Ahogy sétáltam egyre beljebb, úgy sötétedett. Alig láttam már valamit, amikor egy fém tárgyba rúgtam. Miután alaposan kimorgolódtam magam, megnéztem mi is az. Egy doboz. Lehajoltam hozzá.  Legnagyobb meglepetésemre semmiféle lakat nem volt rajta. Csak ennyi állt rajta: Patrícia úrnő. Felpattintottam a tetejét. Csalódnom kellett az arany, ezüst kincsekkel kapcsolatban. Nem volt más, csak egy kopott kis könyv. Azért arany ide, arany oda, megnéztem, mi van benne. A könyv első oldalára ez volt írva:

„Kedves Felfedező!

Úgy tűnik, hogy megtaláltad a naplómat. Valószínűleg csalódtál, amiért nem ékszerek, kincsek vannak a dobozban. De ha kíváncsi vagy Patríciának, a vár úrnőjének történetére, nyugodtan olvasd el, mert aki a térképet megtalálja, megérdemli a napló elolvasását.

Üdv: Patrícia”

Fogtam magam és kimentem a barlangból a fényre. De a látásviszonyok itt sem voltak jobbak, mert időközben besötétedett. Úgy döntöttem, hagyom az olvasást, inkább visszamegyek a csapathoz, mielőtt eltévedek. Keresztülgyalogoltam a lugason, kibotorkáltam az erdőből, átvágtam a völgyön, felkapaszkodtam a romokhoz, majd odaosontam az osztályhoz és elvegyültem köztük. Épp jókor érkeztem, mert azok már készültek a buszos hazautazáshoz. Gyorsan kerestem egy párt és felszálltam a buszra.

Otthon újra elővettem a naplót és csak haladtam végig a fejezeteken. Tudomást szereztem arról, hogy a család neve egy latin szóból származik, ami csodálatosat jelent. Megtudtam, hogyan ment férjhez Patrícia, mikor lett gyermeke. Végigélhettem, ahogyan megöregedett és elveszítette hőn szeretett férjét. Az utolsó bejegyzésnek a következő volt a címe: „A halálos ágy”. Összeszorult a szívem, de nem álltam meg.

„Ó unokám! Én már a végét járom, nem kell engem siratni, mert boldog vagyok. Cssss, Alíz, ne sírj!”

Ahogyan végigfutottam a következő sorokat, meghűlt a vér az ereimben:

„A Mirabili család vére sokáig fent fog maradni, bár a családom megváltoztatta a vezeték nevét, mert sokan viselték. Az utódaimnak már nem Mirabili lett a neve, hanem Miraby.”

Én is Miraby vagyok… Akkor…. Szaladtam anyához, elkértem a családfáját és kiderült, hogy a vezetéknév nem volt biztos, de az igen, hogy Alíznak hívták az üknagymamám. Akkor én hivatalosan egy Mirabili vagyok. Egy híres család leszármazottja. Ez csodás!

Visszatértem a naplóhoz, amelyben ez állt még:

„Hát ez volt az én történetem. Kérlek, ne add oda ezt a naplót senkinek! Üdvözöllek: Patrícia”

Nagyot sóhajtottam, miközben becsuktam a naplót. Megtudtam, a származásomat és azt is, hogy ki volt az üknagymamám nagymamája: Patrícia, egy vár igazi úrnője.

A titkot megőriztem életem végéig, viszont a naplót gondosan elrejtettem, hogy senki meg ne találja. A térképpel ugyanígy tettem. Még az is lehet, hogy te találod meg őket.

VÉGE

___________________________________________________________________________________________________________________________________________

A 2. FORDULÓ FELADATA: FOGALMAZÁS ÍRÁSA MEGADOTT KÉP ALAPJÁN.
A MŰFAJ ÉS A CÍMZETT KÖTÖTT.

___________________________________________________________________________________________________________________________________________
A kép:

___________________________________________________________________________________________________________________________________________

I. kcs.: 3—4. osztály
1. HELYEZETT: Horváth Sára/ / 9,5 pont  -Pólya György Általános Iskola - TATABÁNYA
Kacsakaland

Hűvös, decemberi szél játszott a csupasz, száraz ágakkal a tó mentén. A stég mellett lévő Nagy Kőnek csaknem a fele már víz alatt volt. Az utóbbi időben ugyanis rengeteg eső hullott, így igencsak magas volt a vízszint. A Nagy Kövön éjszakázó fiatal kacsák most ébredeztek. Helga a legidősebb azonnal unszolni kezdte a csapatot, hogy induljanak reggelizni.

• Na, Hunor kelj fel, rád várunk! Hajni a tollaidat rakd rendbe! Huba ne indulj el egyedül kajálni! Hanna ne

csacsogj annyit! Hugó tudnál sietni? Csak állsz és bámulsz magad elé. Mindegy! Sorakozó! – terelte a témát Helga.

Lassan elindultak a közeli nádashoz hátha minél több ennivalót találnak.

Az út felénél járhattak, amikor meghallották azt a bizonyos hangot, amitől rettegtek: a barna kányáét. Felnéztek és már látták, sietniük kell, a kánya zuhanórepülésben közeledett, márpedig ez a tempó igen gyors. A kacsák nekiindultak, hogy minél előbb a legközelebbi idegen nádas belsejébe érjenek. Elöl Helga, mellette Hajni, átlósan Huba, kacskaringósan ugyan, de Hunor és Hanna is beért. De tudhatjuk, hogy ezek a fránya ragadozók mindig a kicsire vadásznak, ahogy most is. Azonnal rávetette magát a kánya Hugóra:

• Gyere csak ide, barátkozni jöttem! – mondta nyájasan, de Hugó tisztában volt vele, ez nem igaz, hiszen egy ilyen madár ragadta el a mamáját.

Csücskösen ugyan, de sikerült beiszkolnia a nádas szélébe, ahol már nem tudta megfogni a kánya. Ám a tesóit sehol nem látta. Egy ideig kereste őket, aztán mivel éhes lett, nekilátott enni. Lassan esteledett. Ahogy sötétedett, úgy egyre jobban kezdett kétségbe esni Hugó. Azt hitte, még naplemente előtt megtalálja a családját. De most már nem mert a nyílt vízre menni, így befészkelte magát a nád közé.

Már két nap telt el a kányás dolog óta. Hugó felfedezte a környéket és összebarátkozott az itt lakó hattyúfiókával, Kázmérral. Rengeteget játszottak együtt, mi több Hugó náluk aludhatott minden este. Emellett az ottani kacsákkal is megismerkedett, köztük egy szép kacsalánnyal, Eszterrel. Hugó azonnal beleszeretett.

Egy nap a hattyúszülők siklottak oda a vígan játszadozó Kázmérhoz és Hugóhoz.

• Fiam, már nagy vagy, itt az ideje, hogy válassz egy lányt és a saját utatokat járjátok! – kezdte hattyúpapa. Mielőtt választasz, had mutassam be Kamillát! – azzal szárnyával intett, mire hattyúmama és egy elviselhetően sminkes hattyúlány úszott oda. – Ő itt a Tocsogó-tavi hattyú úr lánya, Kamilla.
• Örülök a találkozásnak. – mondta Kázmér illedelmesen.
• Ó, hát én is. – válaszolta szerényen a lány. – Hogy’ hívnak?
• Kázmér. – felelte. Majd illendően odafordult a szüleihez.
• Magunkra hagynátok minket, amíg beszélgetünk?
• Ó, hát persze, csak nyugodtan. – távozott a két szülő.
• Kamilla eljönnél velem megnézni a naplementét?
• Hát persze. – válaszolta.
• Hugó megnézzük a naplementét, ha nem baj. – nézett bocsánatkérő szemmel a barátjára Kázmér.
• Semmi baj. Én is megkeresem azt a lányt, aki tetszik és megkérem a szárnyát. Köszönök mindent, haver! Szervusz! – kiáltotta utánuk Hugó, mígnem eltűntek a szeme elől.

Elköszönt a hattyúszülőktől, összeszedte minden bátorságát, majd elindult Eszterék fészkéhez. Útközben összetalálkozott a kacsalánnyal.

• Eszter, szeretném elmondani, hogy sze…sze…szeretlek. – bökte ki Hugó. – Ha apád elenged, elmennénk fészket rakni és fiókákat nevelnénk és együtt öregednénk meg. Mit szólsz hozzá?
• Rendben. Azt hittem, nem vagy oda értem. Apa biztosan elereszt.

Megtörtént a lánykérés és a pár elindult új lakhely után nézni. Végül arra a döntésre jutottak, hogy a Nagy Kő melletti nádasba költöznek. De ezzel nem csak ők voltak így. Mikor beértek, meglátták Kázmért és Kamillát.

• Barátom, hát ti? – kérdezte Hugó.
• Mi is fészkelünk. Ti mit kerestek erre?
• Ezt a helyet választottuk otthonunknak. Ezek szerint szomszédok leszünk! – kiáltotta Hugó.

Miután egy keveset dumáltak, Hugó megszólalt:

• Ha megbocsátotok, kíváncsi vagyok valamire. – azzal elindult a Nagy Kő felé. Eszter követte.

A Nagy Kövön öt kacsa beszélgetett. Amikor Hugó közelebb ért, azok felfigyeltek rá. A kacsafiú azonnal megismerte őket: a testvérei voltak.

• Helga, Huba, Hunor, Hanna, Hajni, hát megvagytok! – kurjantotta örömében Hugó.
• Azt hittük, hogy elkapott a kánya! – mondta Hajni.
• Ki van veled? – tudakolta kicsit gúnyosan Helga.
• Eszter, a párom. – vallotta be Hugó.
• De jó, hogy neked már van társad. – jegyezte meg Hunor.
• A közeli nádasban lakunk. – szólalt meg Eszter.
• Az remek. – válaszolta Helga.

Minden jó, ha a vége jó. Mindenki egymásra talált és boldogan élt tovább.

___________________________________________________________________________________________________________________________________________
II. kcs.: 5—6. osztály
1. HELYEZETT: Bennárik András György/ 9,5 pont  - Újhartyáni Német Nemzetiségi Általános Iskola

Egy kacsás történet

Szia, Áron!

Remélem, jól vagy, mert nekem irtó rossz hetem volt. Az öcséim az agyamra mentek egész héten. Folyamatosan a nyakamon lógtak, mindig azt akarták játszani, amit én és mindig az kellett nekik, amivel éppen én foglalkoztam.

Egyik este úgy tele lett a hócipőm, hogy fogtam a sátorfámat és kimentem a tópartra. A nap már lemenőfélben volt, az eget narancssárga felhők borították. Susogott a nád levele, a békák kuruttyoltak, a hullámok finoman loccsantak a parti köveknek. Kerestem egy padot, leültem. Végre csend és nyugalom volt.

Tesómentes övezet. Szerettem volna megállítani az időt! Ahogy ott ültem gondolataimba mélyülve, eszembe jutott, hogy még a hátizsákban van a szendvicsem, amit anya készített. Elővettem, hogy megegyem. Amint bontottam ki a szalvétát, hápogásra lettem figyelmes. Felnéztem és megláttam hat kacsát a lábam előtt a tóban.

Fekete szemükkel érdeklődve néztek rám, majd hangos hápogással jelezték, hogy ők is szívesen ennének. De ne már! Ez az én szendvicsem és amúgy is mindenki hagyjon békén!

Felkeltem és átültem egy távolabbi padra. Egy perc sem telt el és a kacsák megint ott sorakoztak a lábam előtt. Ismét felálltam és átköltöztem egy másik padra. De gondolod, hogy ott békén hagytak? Á, dehogy! Még nagyobb hápogással kértek a szendvicsemből. Megadtam magam. A szendvicsemből falatot törtem és dobtam nekik. Egyet, aztán még egyet, majd még egyet…Minden falatot hangos hápogással köszöntek meg. Egymás elől kapkodták a kenyérdarabokat, szinte versenyeztek ki a gyorsabb. Néha még össze is zördültek és egymás fejére koppintottak. Egyszer aztán csak elfogyott a szendvics.

A kacsák továbbra is sóvárgó tekintettel néztek, kis fejecskéjüket kérdőn oldalra billentették. Széttártam a kezem, nem tudtam nekik többet adni. Ezután szépen sorba rendeződtek és békességben tovább úsztak. Hosszan néztem még utánuk.

Na, de ekkor már az én gyomrom is hangosan kordult, a templom harangja pedig kondult, vacsoraidő volt. Ideje volt hazamenni. Közben a haragom is elszállt, már nem voltam dühös és már nem is bántam, hogy a testvéreim állandóan körülöttem vannak. Olyanok vagyunk mi hárman, mint ezek a kacsák. Apróságokon összemarakodunk, de aztán békességben megyünk tovább. Holnap talán majd őket is kihozom. Velem most csak ennyi történt.

Mesélj te is, hogy telik a nyarad!
Ha van kedved, gyere el hozzánk valamikor, jó lenne ismét találkozni!

Várom válaszod!

Andris
___________________________________________________________________________________________________________________________________________

III. kcs.: 7—8. osztály
1. HELYEZETT: Béres Eszter/ 9,5 pont - PPMÁI Ádám Jenő Tagiskola-  Kazincbarcika.

Ez is a kíváncsiság hibája

Egy csoda szép átlagos napon a madarak csipogására keltem. Hétvége volt és ilyenkor jobban örülnék, ha a fárasztó hét után hagyna mindenki aludni. Ki gondolta volna, nem így lett. Ötletem se volt, hogy szombat reggel mit is csinálhatnék, ami leköti a figyelmem és talán még kedvem is akad hozzá.

Ültem az ágyamon és csak gondolkodtam. Szívem szerint visszaaludtam volna, de már attól is elment a kedvem. Valami jó wellness szálloda kéne most nekem, de hát ugyan az most lehetetlen.

Egyszer csak a nagy gondolkodásom közepette hallottam egy furcsa hangot a nagyszobából. Mintha valaki kopogtatott volna. Megakartam nézni mi is lehet ez, de annyira azért nem vagyok bátor inkább el is engedtem biztos csak valami véletlen leesett. Aztán ismét meghallottam ugyan azt a hangot, de most már egyre többször egymás után.

Anya apa boltban, én egyke vagyok ugyan mit csinálhatnék. Lehet csak álmodom? Megsem történt ez az egész? Sajnos minden jel arra utalt, hogy én már ébren vagyok. Vettem a maradék bátorságom, de út közben megijedtem lehet, hogy már bent vannak a betörők és mindjárt végé az életemnek. Visszaszaladtam a szobába és bebújtam az ágyam alá. Mondtam magamnak három a magyar igazság, ha még egyszer meghallom tuti kimegyek. Pár perc után mikor már elhittem, hogy ugyan nem volt ez semmi újra figyelmes lettem erre a lassan már félelmetes kopogtatásra. Kezembe vettem a negyedikben kapott játék pisztolyom és mint a nyomozók elindultam utána járni a dolognak.

Tudni kell én és a szüleim egy nagy kertesházban lakunk a szomszédunk pedig a nagymamám. Neki van egy csodaszép kertje, amiben minden évben elültetjük a kedvenc virágainkat és mindig azon megy a vita, hogy a rózsa szebb, mint az ibolya. Ugye, hogy nem? Eddig mindig az ibolya bírta tovább és ez idén is így lesz, ha én gondozom. Emellett mamánál van egy kis tó, amibe mindig is kacsákat szeretett volna, de még sose jutott el odáig, hogy rábeszélje papát. Túl korosnak tartja mama magát ahhoz, hogy csak egyedül foglalkozzon velük hiába lenne itt az én segítségem tudja, hogy nem mindig érek rá iskola és sport mellett. Kimentem hát a nagyszobába és mit sem sejtve meglátok a köveken vizes kis lábnyomokat.

Valaki fürdött volna a medencében?

Közelebb mentem az ablakhoz, hogy jobban szemügyre vegyem. Amit akkor megláttam az mindenkit ledöbbentett volna. Úgy megijedtem, hogy át is futottam mamához. Kopogtattam dörömböltem, mint aki nem normális és picit álmos szemekkel, de mosollyal az arcán, mint mindig fogadott engem. Hihetetlen, hogy mama még ilyenkor is ilyen nyugodt. Ezt nagyon csodálom benne. Oda is vezettem hát gyorsan a tóhoz, hogy lássa milyen is egy igazi szörny, aki szombat reggel felébresztett.  Mama csak nevetett és boldogságában sikítozott.

Látta, hogy ezek nem szörnyek ezek ugyan kis kacsák, amiket mér annyira régóta akart. Anya szatyorral a kezeiben beállított pont akkor amikor ez történt. Rajta már nem láttam azt a nagy boldogságot, mint amit mamán. Oda hívott magához és megsúgta nekem, hogy ezeket a kis kacsákat most vették hiszen mama szülinapjára ez lett volna a nagy meglepetés. Elsüllyedtem szégyenemben.

Milyen unoka az, aki el is felejti és még el is rontja hozzá szeretett nagymamája nyolcvanadik születésnapját? Én bolond eszembe se jutott volna miért van a szombat pirossal bekarikázva. Apával beszéltem, mint férfi a férfival, hogy ne legyen annyira kínos a helyzetem és mondjuk azt mindenkinek, hogy ez direkt igy történt és ez a meglepetés része volt.

Beleegyezett és elintézte nekem. Azóta jövök neki eggyel. Anya viszont nem engedte el ezt annyira hamar, mint apa így ünneplés után az első dolga az volt, hogy beszéljen velem. Ideges volt, de meg értem, én is az lettem volna a helyében.

Miután anyával is szót értettem azóta kis kíváncsinak hív, amit persze mama nem ért, de nem is baj. Többet jelent nekem a kapcsolatom vele, na meg persze a jó húslevese.

És amikor már volt egy kis időm, hogy elgondolkozzak megéri-e mindenbe beledugni az orromat, hát még én magam is makacs létemre beláttam, hogy néha jobb, ha kimaradok olyan dolgokból, ami nem is az én ügyem.

Legalább már mama szülinapja óta még kevesebb időm van aludni a kis kacsák hápogása miatt, de mama mosolygós arcát megéri nekem emiatt mindennap többször is látni.

___________________________________________________________________________________________________________________________________________

___________________________________________________________________________________________________________________________________________

1. FORDULÓ TÉMA: EGY KÜLÖNLEGES NAP TÖRTÉNETE

A pályázaton résztvevő tanulók leírhatták annak a napnak a történését, amely számukra rendkívül emlékezetes volt (pl. kirándulás, ajándék, karácsony, utazási élmény, születésnapi zsúr, stb.)
Lehetett ugyanez a címe a fogalmazásnak, de lehetett más is:   (pl. Miért nem felejtem el ezt a napot? Hogyan ünnepeltünk az osztállyal? A legjobb ajándék.) Írhattak a gyerekek egy osztálytársnak, tanárnak, barátnak, szülőnek vagy egy képzeletbeli személynek, de nekünk is. : )

A műfaj lehetett pl. elbeszélés, leírás, levél, stb.

I. kcs.: 3—4. osztály
1. forduló: 9,5 pont, 1. helyezett:

Horváth Sára: Darumese (Egy sérült daru és egy kislány barátságának története. Mindkét szereplő érzelmeibe beleképzeli magát.)

Emese vagyok, 10 éves. Az Alföldön élek, Hortobágyon. Ott aztán a legnagyobb látványosság a Kilenclyukú híd, ami szerintem nem is olyan nagy durranás.

Végülis csak egy híd kilenc óriási lyukkal.

Véleményem szerint a Hortobágyi Madárkórház a legjobb. Talán csak azért mondom, mert apa ott dolgozik, és sokat járok oda vele.

Óóóó, de izgalmas! Elindultunk Afrika felé egy hatalmas csapattal, mindenki ugyanolyan daru, mint mi! Na jó, azért nem izgi annyira! Apa szerint, ha válogatok nem lesz erőm az úthoz.
Ezért aztán undi csigák tömkelege van a gyomromban.
Anya szerint meg: „Szegény gyerek, még nem áll készen!”. De hát nincs mit tenni, elindultunk és a megálló egyenesen Hortobágy vagy micsoda.

A falvak felett simán átrepültünk, de a városokat kerültük a villanyvalamik miatt.

Emese:

A közelben pihenő darvak száma elérte a százezret. Apu most szólt, hogy nemsokára megyünk darulesre. Már alig várom, hogy lássak közelebbről is darvat, ráadásul ilyen sokat!

Daru:

Anyuék azt mondták, közel járunk a tavakhoz, amikor valaminek nekirepültem. Először nagyon fájt, aztán jól megütöttem magam. Ezután nem tudom, mi történt velem. Mikor felébredtem, egy sötét, meleg helyen voltam, a családom viszont sehol.

Emese:

A doktor úr elment egy kisdaruért. Nagyon izgulok, darvat már láttam, de ilyen közelről és ráadásul fiókát, még nem.

Daru:

Anyukám azt kérte, tartózkodjak messze az emberektől. Amikor nagyobb lettem sokat mesélt róla, hogy néhány ember vadászik ránk, ezért is kerüljem őket. Meg arról is beszélt, hogy annak idején az ő ükpapáját megmentették az emberek. Eztán sosem tudtam eldönteni, hogy az emberek gonoszak vagy kedvesek.

Emese:

Remélem nyugta lesz szegény kis darucskának. Bekukucskáltam hozzá és elég rossz állapotban volt. Azt mondta a doki, valószínűleg megrázta az áram, lehet komoly a dolog, de ahhoz még meg kellene vizsgálni, addig még pihennie kell.

Daru:

Ébredésem után nem sokkal kivittek a szobából, amiben addig voltam. Kiraktak egy nagy, világos helyre és elkezdtek nézegetni. Még mindig fájtak a testrészeim, ráadásul, amikor szétterítették a szányaim, a bal görcsbe állt és belenyilallt a fájdalom. Fel is kiáltottam, de nem nagyon figyeltek rám. Aztán a szétterített szárnyamat berakták egy gép alá és ott valamit csináltak vele, bár fogalmam sincs mégis mit. Annyit érzékeltem, hogy valami villant és utána már ki is vették a szárnyam, majd bekenték egy krémmel. Utána gyengéd mozdulatokkal visszaraktak a sötét szobába.

Emese:

Érdeklődtem a kisdaru felől. Azt mondta a doktor úr, hogy eltört a felső karcsontja, meg azt is, hogy az sok idő mire beforr. Ettől elszomorodtam és lógó orral baktattam a nagy röpde felé. Oda ugyanis minden látogató –aki persze nem fél a madaraktól – bemehet. Ha bánatos vagyok, mindig bemegyek és a madarak között vidulok fel.

Daru:

Az a kenőcs borzasztóan jó! Persze még fáj, de már korántsem annyira, mint eddig. Egyébként kezdek éhes lenni, vajon mikor adnak enni?

Emese:

Úgy várom már az esti etetést, de sajnos addig még vagy három órát kéne várakozni. De az újak mindig uzsonnások is. Ezért aztán most elindult a délutáni étel expressz. Először a túzok kap, aztán a sasok, utána a baglyok és így tovább egészen a kisdaruig. Szerintem ő már nagyon éhes.

Daru:

Sok idő eltelt mióta itt vagyok. Kezd begyógyulni a szárnyam. Már alig-alig fáj, de még repkedni nem tudok. Van egy kislány, aki nagyon sokat jár be hozzám. Beszél velem –az tény, hogy nem értem - de szavaiból érzem, hogy kedves. Amit nagyon szeretek benne, az, hogy mindig van a zsebeiben egy kis nassolni való mindkettőnk számára és elnevezett Dodónak. Vele teljesen összebarátkoztam, de a többiektől még kissé tartok. Olyan jó lenne újra látni a szüleimet…

Emese:

Ez a tél borzasztóan hideg. Kicsit sajnálom miatta a kisdarut. Ugyanis apa és kollégái ma sok madarat visznek ki a kis röpdébe, ahol újra elsajátíthatják a repülést és megtanulják, hogy elkerüljék a villanyvezetékeket. Oda nem mehetek be és nem beszélhetek a darucskámmal, nem etetgethetem és nem simogathatom. De apa azzal vigasztalt, ha készen áll és átkerül a nagy röpdébe, újra láthatom, de nem szabad etetnem, mert akkor hozzászokik az emberhez, az pedig irtó veszélyes. Így egy búcsú puszit nyomtam a fejecskéjére. Ezután apa felvette a darut és elvitte a kis röpde felé.

Daru:

Most kikerültem a melegből hidegbe. Ennek nem örülök, de a levegőnek igen! Viszont nincs kislány… De akkor nem lesz egy hang sem, amit hallgathatok. Csak azt, hogy a most kikerült baglyok sipákolnak, a sas úrfi meg kedveskedik a lánynak. Meg valami pattog, de nem tudom mi az. Úúú, ez fájhatott. Épp a fiú sas meg akarta mutatni mit tud, de nekiment a pattogó valaminek és azt állítja, fáj.

Emese:

Már négy hete, azaz egy hónapja kint van Dodó. Csak azon a résen láthatom, ahol a látogatók. De ez szabály. Azt nem tudom hiányzom-e Dodónak, de ő nagyon hiányzik nekem. Még kettő hét és a nagy röpdébe kerül ahol elengedéséig lesz.

Daru:

Átkerültem a másik röpdébe. Már ismét meleg van és tudok repülni. Az emberek azt mondták, valamiféle márcikus, vagy március van. Azt is rebesgetik néhányan, szabadon engednek pár madarat. De az egyik bagoly azt állítja, engem is elengednek. Egy kicsit sajnálom. Itt a kislány, és nem szeretném csak úgy itt hagyni. Szerintem az egyik tollam neki adom.

Emese:

Március tizennegyedike van és holnap rengeteg madarat elengedünk. Köztük Dodót is… Ráadásul azt sem tudom, ki engedi el. De hát örüljön a szabadságnak.

Daru:

Elkaptak és most itt fognak egy csapat gólyával meg bagollyal. Elengednek engem is és én tudom, hogy a szüleim erre jönnek vissza, remélem találkozunk! Én vagyok a következő! Itt a tollam, de hol a kislány? Ááá, ott van!

Emese:

Dodót én engedhettem el! Mintha megköszönte volna ott hagyott egy tollat! Méghozzá gyönyörűt! Viszlát Dodóóóó!

Daru:

Köszönök mindent még találkozunk ebben biztos vagyok! Jobbulást! Szeretlek titeket! Viszlát kislány!!!  Jé, ott vannak anyáék!

Utóirat:

Emese

Nem hiszitek el! A következő ősszel ki lakmározott a nagy röpde mögött? De bizony Dodó volt az! Ráadásul megismert, ugyanis amikor doktor úr és apa közül kicsit előrébb léptem, ő is közelebb jött!  A közelében egy csinos daru leányt is láttunk! Vajon jövőre már fiókák is lesznek? Mindegy is, hogy lesznek-e fiókák. Az a lényeg, hogy teljesen felépült és vándorolhat a fajtársaival.

I. kcs.: 3—4. osztály
1. forduló: 9 pont, 2. helyezett: Imrő Hanna Dóra:

Egy különleges nap története

Szeptember 29-e volt, és én éppen az autóban ültem, ami egyenesen az osztrák határ felé tartott.

A mai nap nagyon különlegesnek ígérkezett, ugyanis ellátogattunk a Familyparkba, egy híres ausztriai vidámparkba.

Már jártunk ott tavaly nyáron, de mivel sok játékot nem próbáltunk ki, és nagyon jó élmény volt, idén is visszatértünk.

Nagy szerencse, hogy a nagymamám Sopronban lakik, mert így már előző este túl voltunk a másfél órás úton, ma reggel pedig már csak át kellett autózni az osztrákokhoz.

Miközben így tűnődtem, átértünk a határon, majd elhaladtunk egy kis tó és néhány ház mellett, majd leparkoltunk egy bolt előtt, hogy vegyünk magunknak innivalót. Ezzel hamar végeztünk, és 5 perc múlva már láthattuk a táblát, ami a Familyparkot jelezte.

A parkolóba érve megkerestük a Németh családot, akikkel a nyaralásunkon ismerkedtünk meg, azóta pedig nagyon jóban vagyunk. Most is azt terveztük, hogy együtt töltjük a napot.

A gyerekekkel, Leonórával, Bercivel, és Matyival remekül lehet játszani és beszélgetni, így nem okozott gondot, hogy fél órát kellett várakozni a nyitásig. A jegyeket is hamar megvásároltuk.

A vidámparkba érve kettéváltunk: az anyukám, és Rita, a Németh gyerekek anyukája, a 2 kisebbel, a húgommal, Eszterrel, és Matyival együtt elmentek egy állatos kisvasútra, én pedig apával, Ákossal a másik apukával, Domonkossal, az öcsémmel, Bercivel, és Leonórával tartottam.

A Hódvárhoz, egy hatalmas vízi hullámvasúthoz siettünk, ahol mi voltunk az első látogatók. Nagyon-nagyon jó volt, így 2 kört is mentünk. Ezután megkerestük anyukámékat, és most a 2 apuka vigyázott a picikre, mi pedig kipróbáltuk a patkányos hullámvasútat, ami az egyik kedvencünk lett, főleg azért, mert akár a felnőttek nélkül is felülhettünk. Miután befejeztük a hullámvasutazást. Rita megmutatta nekem és

Leonórának a gyermekkori kedvencét az Almakörhintát. Szenzációs volt! Amíg rajta ültünk, csodálatos, földöntúli szabadságot éreztünk.

-Menjünk még egy kört! -javasolta Leonóra.

-Igen, szerintem is -értettem egyet.

Megkérdeztük Ritát, hogy maradhatunk-e még.

-Tőlem maradhattok, de én elmegyek megkeresni a többieket. - felelte - Vigyázzatok magatokra!

Így hát maradtunk még egyet, még egyet, még egyet és még egyet.

- Na, most már menjünk, és keressük meg a mamáékat - indítványoztam Leonórának, aki nagyon belelendült a körhintázásba - a szüleink biztos keresnek minket, és dühösek lesznek ránk!

- Ugyan, mi baj lehetne! -nevetett a barátnőm. Elindultunk arra, amerre legutoljára láttuk őket, de hamar rá kellett jönnünk: a felnőttek teljesen eltűntek.

-Most mi lesz? -aggodalmaskodott Leonóra.

-Keresünk egy szimpatikus embert, és megkérjük, hogy telefonáljanak a szüleinknek -mondtam, de a hangomban több volt a bátorság, mint a szívemben.

Azonban volt egy hatalmas probléma: minden kedvesnek tűnő ember osztrák volt, és egyikünk se tudta, hogyan kell azt mondani németül hogy” Elnézést, nem találjuk a szüleinket. Fel tudná hívni őket?”

Már minden reményünk szertefoszlott, amikor hirtelen magyar szavak jutottak fülünkbe, egy magas, szőke hajú hölgy beszélt szintén szőke kisfiához.

-Menjünk oda! -adta ki a parancsot Leonóra, és mindketten odaszaladtunk a nőhöz.

-Elnézést! -szólaltam meg, de nem tudtam befejezni, mert abban a pillanatban megláttuk anyukámat, Ritát, Esztert és Matyit.

-Bocsánat a zavarásért! – köszöntünk el a megilletődött hölgytől, és odamentünk a családtagjainkhoz.

A felnőttek nagyon megkönnyebbültek, amikor megláttak bennünket, mi pedig megígértük, hogy mostantól mindig velük maradunk.

Aznap még rengeteg játékot kipróbáltunk, többek között a léghajós körhintát, az óriási hajóhintát, és a pegazusos hullámvasutat.

A napot egy fantasztikus vacsorával is megkoronáztuk a soproni Rosengarten étteremben.

Este, a nagymamámnál azzal a gondolattal aludtam el, hogy ez volt életem legszebb napja.

I. kcs.: 3—4. osztály
1. forduló: 8 pont, 3. helyezett: Szalai Bella Anna:

A legjobb napom

Kedves Bella!

Én ezt az üzenetet direkt erre az alkalomra akartam hagyni, amikor még kétezer-huszonegy volt, hogy visszaemlékezzünk erre az alkalomra. Most eljött az idő, hogy elolvasd. Tehát most magamnak üzenek? Na, mindegy! Szóval azt a napot sohasem fogom elfelejteni! Elmeséljem? Akkor elmesélem. De figyelem!!! Ez szuper titkos!

Egyszer, amikor egy szerdai délután után a suliból jöttem hazafelé, egy tök rossz nap után, csak akkor jutott eszembe, hogy: Tényleg! Ma van a lovaglás! Így tökre jó lesz az estém! - Ebbe belegondolva már boldogabb voltam egy fokkal. Amikor hazaértem, rögtön előszedtem a lovas cuccomat, majd átöltöztem csinos, lovaglásra alkalmas szerkóba.

Én azonban éreztem valami furcsát. Mintha valami nem lenne ugyanaz. Mintha valami megváltozott volna. –Á, dehogy!-gondoltam.  Amikor a szüleim hazajöttek, akkor nagyon örültem (nem mintha előtte nem örültem volna a lovaglásnak). Kabát, pulcsi, pálca. Minden megvolt, ami kellett.

Elmentünk lovagolni. Épphogy beestem a lóosztásra. Én a Solymi nevű lovat kaptam. zerencsére ő bent volt a pályán.

Ezért nem kellett felharcolni rá a kantárt, hanem csak be kellett sétálni, és felülni a hátára. 

Amikor végre vége lett az előző csapat órájának, leszálltak a lóról és vártak. Néhányan kivitték a lovukat, amin lovagoltak. Solymit is majdnem kivitték. Azonban az oktató, akit Diának hívtak, odaszólt, hogy a Solymit ne vigyék ki, mert még kell.

Felültem a lóra. Minden eltelt, ahogy szokott: egy picit lépdeltünk, aztán ügettünk, majd megint léptünk. Aztán kezdődtek csak az izgalmak: Amikor Dia azt mondta: Na, Bella! Megpróbáljuk?-kérdezte. Én erre csak egy pici habozás után tudtam válaszolni, hogy: Igen, próbáljuk meg!

Nagyon izgultam akkoriban! Most már semmi gond nincsen. Szóval elindultunk Solymival. Ügettünk egy picit, majd beugrott vágtába! A világ legjobb érzése volt, az a 3,5 másodperc! Még néhányszor újra próbáltuk. Majd egyszer egy fél kört sikerült vele vágtáznom! Utána meg egész órán simogattam. Sőt még a leszerszámozásnál is simogattam.

Miközben a leszerszámozással foglalatoskodtam, az a gondolat futott át az agyamon, hogy szerintem Solymi nem is egy terrorista. Hogy miért volt az? Hát mindig lecsalta a köröket, főleg ügetésben. Utána meg nehéz visszaügetni vele a többiekhez. És hogy szerintem miért nem terrorista? Erre egyszerű a válasz: azért nem mert amikor kengyel nélkül lovagoltunk, akkor úgymond „megmentett”. Méghozzá úgy, hogy pont lezuttyantam volna, de ő csinált egy „mini ugrást”.

Ez idő alatt leszerszámoztam Solymit. Azonban volt olyan kedves a kis Sosó, hogy gondolta, megtapossa egy kicsit a lábamat. Ugyan rálépett, de valamilyen úton-módon sikerült a lábamat kiszednem, azonban a zoknim és a cipőm ott maradt, Solymi alatt.

Ezután nem vittük ki a lovakat, mert latyakos, azaz sáros volt az út. A jó élményért cserébe rettenetesen fájt a lábam. Elindultunk a kocsi félé. Egész úton azt hajtogattam, hogy: Jó volt vágtázni! Jó volt vágtázni!

Amikor hazaértünk, és megvolt az esti rutinom is, félálomban dőltem be az ágyba. Azt álmodva, hogy egy tengerparton vágtázok Solymival.

Üdv: Bella 2021-ből.

U.I.: Ezt a levelet csak azért írtam, hogy ebben a világban, ahol mindenki a jövőjére koncentrál, de már annyira, de annyira, hogy sokszor úgymond „elfelejtjük” a múltunkat. Ezzel az üzenettel nem azt szeretném elérni, hogy csakis kizárólag a múltadra kell összpontosítani, hanem hogy nem szabad a sem a múltadat, sem a jövődet „elfelejteni”.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 9,5 pont, 1. helyezett: Bennárik András György 6.a :

Az első tengerimalacom

A 8. szülinapomra szerettem volna egy tengerimalacot. A szüleim nem nagyon rajongtak az ötletért, de azt mondták, hogy elgondolkodnak rajta. Nagyon vártam már, hogy végre lehessen egy malacom, régi vágyam volt és már csak pár nap volt a születésnapomig. Végre elérkezett a nagy nap. A szüleim korán reggel ébresztettek.

Boldog születésnapot kívántak és mondták, nagyon gyorsan öltözzek fel, mert elmegyünk valahová, van egy meglepetésük. Siettem az öltözéssel, ettem pár falatot, aztán beültünk az autóba és elindultunk a titkolt cél felé.

A kíváncsiság nagyon fúrta az oldalamat, hogy hová visznek, de akárhogy faggatóztam nem árulták el. Amikor megérkeztünk arra a bizonyos helyre, láttam, hogy az egy állatkereskedés.

Nagyon megörültem, mer sejtettem, hogy végre valóra válhat az álmom! Siettettem anyáékat, hogy minél gyorsabban menjünk be.

A szívem a torkomban dobogott, forgott velem a világ, legszívesebben sikítottam volna örömömben. Beléptünk a boltba. Körös-körül kutyajátékokat láttam és sok-sok akváriumot, amiben különféle halak úszkáltak. De sehol sem láttam tengerimalacot. Az eladótól megkérdeztük, hogy tartanak-e tengerimalacokat is. A néni hátra vezetett minket egy kis helyiségbe, ahol megláttam végre azt, amiért jöttünk.

Egy ketrecben sok aranyos kis malackát! Irtó helyesek voltak. Volt közöttük, foltos, fehér, fekete és még rozettás is (a rozettás hosszú szőrű fajta), de egyiket sem éreztem magaménak.
Az egyik ketrec sarkában megláttam egy teljesen barna bundájú, fekete gombszemű kis cukiságot, amiről rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Mondtam apának, hogy vigyük el, ő kell nekem!

Otthon berendeztük a ketrecét.

Tettünk a ketrec aljára forgácsot, az oldalára itatót akasztottunk, kapott egy szénatartó állványt és egy kerámia etetőtálat is, amibe a tápot tesszük. Nevet is választottam neki, a színe miatt Kávénak kereszteltem.

Az első napon még nem vehettük ki, hagytuk hadd szokja az új otthonát. De én titokban, amikor senki nem látta, kivettem és megsimogattam. Kávét az egész család megkedvelte.

Később vettünk neki társat is, akit Sárinak neveztünk el. Sárinak hamarosan kölykei születtek, édes, vicces, kis szőrcsomók.

Nagyon szerettem velük játszani, de amikor megnőttek, nem tarthattuk meg őket, mert túl sokan lettek volna. Így elvittük őket az állatkereskedésbe, hogy új otthont találjanak nekik és más gyerekeknek is örömet szerezzenek.

Kávé sajnos már nem él.

Beteg lett és egy nyári napon elpusztult.

A kertben temettem el. Tengerimalacaim továbbra is vannak, akiket nagyon szeretek, de úgy érzem, számomra mindig

Kávé marad a legkedvesebb tengerimalac a világon, mert sok emlékezetes pillanatot élhettünk meg együtt!
____________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 9 pont, 2. helyezett:  Bolvári Kristóf:

Csodák tanyája

A családommal tanyán élek, nagy kertünk van sok háziállattal. Különösen a macskákat szeretem. Van egy szürke kiscicám, akinek különleges története van. Ezt mesélem éppen el. Szép, hamuszürke kiscica volt fehér csíkokkal a derekán.

Korminak neveztem el, de a Tigris jobban illett volna talán hozzá. Pár hetesen találtam a műhely egy védett, nyugodt sarkában, ahol a cicamama gondját viselte, én pedig az anyukájának. Azt mondják, a macskáknak meg kell élniük a maguk ügyességéből, de én úgy gondoltam, hogy néhány jutalomfalat a dorombolásért még nem bűn.

Gyorsan nőtt Kormi, ő volt a legnagyobb a testvérei közül. Mohón falta a macskatápot. Majd rend szerint elnyújtózott a fal mellett, ahol a legjobban sütött a nap, s a tavaszi sugarak a szemére álmot bocsájtottak.
Sokszor játszottam vele, még gombolyagot is készítettem neki. Szerette, ha előtte húzom, ő pedig kergetheti. A testvérei is néha becsatlakoztak a mókába, de a szívem legkedvesebbje Kormi maradt. Ahogy telt az idő és a kiscica cseperedett, összenőtünk, mint az ikrek.

Volt egy különleges tulajdonsága az én kicsikémnek, eszerint egy óra volt beépítve a buksijába. Mindig tudta, hány órakor ébredek fel, percekkel előtte felugrott a hálószobám ablakába és nyávogni kezdett.

Így kellemesebb volt felkelnem, mint az óra csörgésére, vidáman indult rögtön a nap az iskolába menet. Hazafelé, a buszon pedig az volt az első gondolatom, hogy vajon vár- e rám a küszöbön Kormi? Egyik nap történt valami és én nem találtam sehol a kedvencemet. Tűvé tettem érte a portát.

Hívásomra nem válaszolt. „Kormi! Kormi!”- kiáltottam hosszasan a nevét, de csak a kukorica leveleket hallottam suhogni a kertben, ahogy fújta őket a szél. Másnap sem lett meg, pedig mindenhol kerestem. Felmentem a padlásra, lementem a pincébe. Anyukám szintén segített a keresésben, de estére már teljesen elcsüggedtem. Teltek a napok egymás után, a hiányát nem pótolta semmi. Talán ezért nem jó, ha egy állat nagyon hozzánk nő. Ha elveszítjük, akkor a szívünkből is veszítünk. Egyik este vele álmodtam. Álmomban esett az eső és kopogva folyt le az ereszen. Felkeltem, hogy megnézzem, kell- e raknom esernyőt az iskolatáskámba.

Közben halk nyávogás hallatszott valahol. Kinyitottam az ajtót kíváncsiságból, hogy megnézzem ki sír olyan keservesen, de mire megláthattam volna, felébredtem. Reggel szomorúan bújtam ki az ágyból, mert jó lett volna, ha ez nem csak egy álom. Csak a zápor volt igaz az egészből. Csalódottan húztam szét a függönyt. Ekkor annyira megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam.

Teljesen csapzottan ott ült Kormi a párkányon. Szaladtam a konyhába édesanyámhoz, és elújságoltam, hogy hazajött a kismacskám. Együtt mentünk megnézni, hogy milyen csoda történt! Ő volt az, kétség sem férhetett hozzá.

Rögtön vittem tejet a tálkájába, mert megéhezhetett a hosszú út során. Azóta is itt él velünk, jelenleg már saját családja van. Most már ő is aggódhat a kölykeiért! Ezt a különleges álmot azonban sosem fogom elfelejteni.

Összekapcsolódott benne vágy és valóság. Aki nem hiszi, járjon utána!

____________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 9 pont, 2. helyezett:Fajt Jázmin  6./a .

Egy különleges nap története

Kedves Berta! Végre megérkeztünk a Szlovéniában található Bledbe. Az idevezető út csodálatosan telt. Nagyon gyorsan elrepült az idő, mert a kereszttestvéreim is velünk tartottak. Béreltünk egy kisbuszt, így együtt utaztunk. Képzeld, a határt elhagyva, néhány kilóméteren belül hatalmas hegyeket pillantottunk meg, melyeknek tetejét még májusban is hó fedte.

Mikor Bledbe értünk nagyon meglepődtem, mivel a település déli szomszédunk egyik leglátogatottabb látványossága, ennek ellenére nagyon nyugodt és csendes volt minden. Számomra az volt a legfurcsább, hogy az udvarok és a házak körül nincs kerítés, gyönyörűek ezek az elválasztás nélküli, rendezett telkek. A szállásra érve gyorsan kipakoltunk és már indultunk is, hogy körbe sétáljuk a Bledi-tavat!

Szerencsére az idő csodálatos volt: napos, derült, sehol egy felhő. A vízparton egy stégnél a lábunkat belemártottuk a tóba, de akadtak olyan bátor világjárók, akik még fürödtek is. Magas hegyek fogják körbe a tavat, amelynek közepén egy kis sziget áll. Tovább sétálva úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a szigeten található templomot. Ide a turistákat helyi férfiak a Pletna nevű bárkával szállítják. Felmentünk a templomhoz, ahová 99 lépcsőfok vezet.

Onnan volt csak igazán szemet gyönyörködtető a sok orom, magaslat!

A nem mindennapi környezetben gyakran tartanak esküvőket. A kápolnához két hiedelem is kapcsolódik. Eszerint a vőlegénynek a lépcsőn fel kell vinnie a menyasszonyt.

Másrészt a Kívánságharang megkondítójának teljesül a kérése. Visszafelé, a bárkához vezető úton a kristálytiszta vízben halakat, másfél méteres harcsákat pillantottunk meg.

Percekig csodáltuk őket, hiszen ilyet még egyikünk sem látott. Aztán ijedten tapasztaltuk, hogy a mi bárkánk már elindult a szárazföld felé. Szerencsére egy másik hajón volt még hely, így nem kellett aggódnunk. A parton újabb meglepetés várt: hirtelen a semmiből vihar kerekedett. Abban a pillanatban egy cukrászdánál jártunk, ahová „bemenekültünk”.

Itt mindjárt meg is kóstoltuk a nevezetes bledi krémest, ami isteni finom. Ropogós tésztalapon könnyű vaníliakrém található, rajta tejszínhab, majd a tetején újabb tésztaréteg porcukorral. Ne hagyd ki, ha egyszer erre jársz!

Az égiháború hamar elcsendesedett és a szállásunk felé vettük az irányt. Útközben egy helyi kis vendéglőben még megvacsoráztunk.

És most a szobánkban ülök; nagyon fáradtan, de élményekkel telve írom neked ezt a levelet.

Holnap a Vintgar-szurdokhoz fogunk menni, alig várom, hogy este ismét papírra vessem neked, amit láttam. Az utazás során készített képeket otthonra tartogatom, majd személyesen mutatom meg őket.

Üdvözöl: Bled, 2023.május 01. Barátnőd, Jázmin

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 9 pont, 2. helyezett:

A fogalmazás írója: Major Bettina 6/B:

Tenerifei kirándulás - Jungle Park Tenerife a Kanári-szigetek legnagyobb szigete.

Kellemes éghajlat jellemzi, az éves átlaghőmérséklet 25°C, ezért nevezik az örök tavasz hazájának.

Mivel óceán öleli körül, különleges, egyedi élővilág alakulhatott ki. A Teide Nemzeti Park világörökségi helyszín, a Jungle Parkban van a térség legismertebb madárbemutatója.

Szüleimmel lehetőségünk volt, hogy az őszi szünetben néhány napot ezen a rendkívüli helyen tölthessünk és ellátogattunk a parkba is. A nap eseményei a következők voltak: reggel, ahogy felkeltem megkérdeztem a szüleimet, hogy mit csinálunk ma. Ők azt felelték, hogy elmegyünk egy állatkertbe, amit Jungle Parknak hívnak.

Összeszedtük, amit vinni akartunk magunkkal, szendvicset, kulacsokat, fényképezőgépet, telefonokat.

Kocsiba ültünk és elindultunk. Útközben a mobilomról A walesi bárdokot tanultam. Ahogy odaértünk, láttam, hogy halloweenre van feldíszítve a park bejárata, füst, rémisztő hangok és jelmezesek fogadtak, „ijesztgettek” bennünket. Beljebb családi fotózást tartottak ugyanilyen kellékekkel. Egy nagy kondor keselyű mellé álltam, de sajnos nem lehetett megsimogatni. Fejemre papagájt tett a fényképész. A felvételek után elköszöntünk: Holla! – és mentünk tovább. Megnéztük, mikor van a madárbemutató és a fókashow. A bemutatók később kezdődtek, így volt időnk bejárni a parkot. Láttunk óriási keselyűt, servált, amit nehéz volt megtalálni.

Ezután megtekintettük a Lemurházat.

Dupla ajtón mentünk be, majd elénk ugrott egy lemur, akitől nagyon megijedtem, a semmiből került elő. Tovább mentünk, a többi lemur már várta az etetést, mint mi az indulás reggelén a reggelit. Megsimogattam őket, nagyon puha szőrük volt, barátságosak voltak, tartották a fejüket, hogy a fülük mögött vakargassam őket. Nem akartam továbbmenni, mert olyan aranyosak, barátságosak voltak.

De jöttek mások is és rengeteg látnivaló várt még ránk. Tovább sétálva megtaláltunk a Papagájházat. Először nagyon féltem a madaraktól. Féltem, hogy rám szállnak és bepiszkítanak. De apukám megnyugtatott, hogy talán egy picit belém csípnek, de egyéb bajom nem lehet.

Apa mozdulatlanul kitette a mutató ujját és egy zöld papagáj rászállt, majd a fejére és finoman bogarázta a haját. A papagáj az én fejemre is átmászott, a hosszú hajamat csipkedte, utána a karomra került, ekkor már nem tartottam tőle. Volt egy nagyon szép, világos papagáj itt, aki megengedte, hogy megsimogassam. Ezután már sietni kellett, mert kezdődött a madárshow.

Elfoglaltuk a kiválasztott helyünket. Vártunk a kezdésre, büfé is volt, de mi hoztunk magunkkal ételt, így a műsor előtt megettük a szendvicseket. Jöttek a madarak az „égből”, és hozták is őket. Az előadó a madarak szokásait ismertette a közönséggel, majd elkezdődött a nagyobb madarak, mint például az amerikai sas bemutatója. Egyszer csak észrevettük valami feketeséget a fejünk felett. Ahogy jött egyre lejjebb, egy sas alakja rajzolódott ki, szárnyait zuhanás közbe összehúzta, lefékezte magát majd újból kiterjesztette és pontosan az idomár bőrös kesztyűjén szárnyát zsugorítva landolt.

Ezzel ért véget a műsor. Felálltunk és elindultunk a következő helyszínre, a fóka showhoz, mert nemsokára az is indult. Lehetett itt is az állatokkal fotózkodni.

Nagyon jó volt, de a parádét kicsit elrontotta, hogy nem volt napernyő a fejünk felett a novemberi nyári napsütésben. A fókák nagyon ügyesek voltak, sok mutatványra tanították be őket, úsztak, ugrottak, görögtek, labdáztak, felemelkedtek, alámerültek. Majd kihúztak egy szalagot, amin labdák voltak. Nagyon magasra húzták fel, a fókák a medencéből kiugorva az orrukkal érintették meg. Ez volt az utolsó szám, először hosszúnak gondoltam a műsort, de rövidnek tűnt, mert olyan izgalmas volt. Ezután elidőztünk még a tengeri emlősöknél, és észrevettük, hogy egy bébi fóka is van köztük. A hangjára lettünk figyelmesek, majd hosszú perceken át néztük a vízben, később a szárazföldön anyjával játszó kölyköt. Külön nevezetesség a parkon belül egy 800 méteres bobpálya, ahol kicsik és nagyok önfeledten szórakozhatnak. Szüleim vettek jegyet, én pedig sapkát választottam és beültem a járműbe. Megmutatták, hogyan kell fékezni, és felhúzott a kötél a hosszú, kanyargos pályára. Nagyon aggódtam, hogy balesetet szenvedek, mert még soha nem mentem egyedül és tapasztalatlan voltam a vezetésben. Felértem a legtetejére és innen én irányítottam. Pillanatok alatt elmúlt az izgatottságom, mert megtapasztaltam, hogy a magam ura vagyok. Olyan sebességgel mentem, ahogy akartam. Lassan indultam, mert fékeztem, végére meg begyorsítottam. Leérve kértem, hogy hadd menjek még! A bob után szétnéztünk még egy kicsit: láttunk krokodilt, függő hídon mentünk át, kaktuszkertbe sétáltunk, labirintusszerű akadálypályán vergődtünk át és pingvineket is láttunk a kanári pálmák mellett.

Végül bementünk még egyszer a lemurok közé. Telefonom az édesapám hátizsákjában volt, ezért megkérdtem anyukámat, vegye ki. Ahogy kezdte kinyitni a húzózárat, meghallották a lemurok és a fákról lepattogva beleugrottak a táskába. Egy, majd kettő, három lemur. Kis kezükkel a szendvicses zacskót bontogatták és kutattak további élelem után.

Apukám kérte, hogy vegyük le őket a nyakából, de nem mertünk hozzájuk nyúlni. A többi vendég meg nevetett rajtunk, nagy derültséget okozott ez a kis jelenet. Lassanként apa leoldotta a hátizsákot, közben pedig az egyik kis majom beleharapott a kezébe.

A többi lemurra is figyelni kellett, mert mind apukám nyakába akart kerülni. Mi is nevettünk.

Úgy éreztük, hogy az összes maki körülöttünk van, és nem tudunk tőlük szabadulni. Táblán feliratok tiltották a lemurok etetését, mi pedig egy fényképezőgép kiszedésével rögtönzött etetést indítottunk el a turisták szórakoztatására. Apukám azt mondta, hogy leközelebb nekünk kell a szendvicseket vinni, mert ő nem vállalja.

Egész nap az őserdő sétányait jártuk, test közelből láttuk az állatok szokásait, életét és már bátran mosolyogtunk a park új látogatóin, akik még féltek a papagájoktól, majomféléktől.

Zárásig maradtunk, aztán fáradtan, de boldogan indultunk a szállásunkra

______________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 9 pont, 2. helyezett: A fogalmazás írója: Szabó Berta évf: 6.a.

Kedves Jázmin!

Be szeretnék neked számolni egy jól sikerült budapesti kirándulásról, amelyet a szüleimmel és az unokatestvéremmel tettünk. Idáig azt gondoltam, hogy a múzeumok csak unalmasak lehetnek, de ez a kiruccanás megváltoztatta a véleményemet.

Képzeld el, ma voltunk a Pénzmúzeumban. Nagyon jó volt, mert a hagyományos kiállítóterekkel szemben interaktív játékok és sok érdekes, látványos bemutató található az épületben. A fogadótérben egy óriási vonat került a szemünk elé, amely régen szállította az aranytömböket. Majd beléptünk az alsó szintre, ahol a múzeum mosolygós munkatársai fogadtak és szinte minden arany vagy aranyszínű volt, a csillogás elkápráztatott bennünket. A belépő mellé kaptunk egy nyakba akasztós kártyát, amivel az interaktív játékokat tudtuk kipróbálni. A feladatok korosztályonként eltérőek voltak: a gyerekek állatos a felnőttek történelmi témájú feladatok közül választhattak. Felfedeztünk egy aprópénzből kirakott falat, amit nagyon érdekesnek találtunk, órákig el lehet nézegetni.

Az ősidőktől napjainkig mindenféle érme kiállításra került. Ezután egy olyan rész következett, ahol a mai pénzeket lehetett megvizsgálni nagyító és UV fény alatt egy bácsi segítségével. A program végén készíthettünk magunknak fabatkát, amin a saját arcképünk volt. Mi állítottuk be a fabatka összegét és a színét is. Nagyon izgalmas ez a létesítmény! Jázmin neked is ajánlom, hogy ellátogass ide. Sőt, az osztályfőnöknek is javasolni fogom, hogy nézzük meg együtt az intézményt. De itt még nem volt vége a napnak!

Napirendünk következő helyszíne az Illúziók Múzeuma volt. Gyalog mentünk és séta közben betévedtünk egy édességboltba. Fantasztikus csemegék, diófélék, gumicukrok voltak óriási hordókba pakolva. A kedvencem a házi csoki lett közepében egy mandulával. Ezután értük el az Illúziók Múzeumát. Itt is nagyon sok látnivaló volt.

A múzeum jelmondata: „Csapd be a szemed és szórakoztasd az elméd!” Úgy láttunk dolgokat, ahogy azok nincsenek ott.

Egyes ábrák előtt fényképezkedni lehetett, például mintha leesnénk egypanelházról. Egy alagút tetszett a legjobban, amibe belementünk és olyan volt, mintha eldőlnénk.

Azonban a talaj nem mozgott, csak a körülötte lévő kivetítés. Félelmetes volt, jobb lett volna, ha ketten megyünk át rajta.

Végezetül elmentünk egy étterembe vacsorázni.

A közös kedvencünket ettem: rántott húst sült krumplival és uborka salátával. Felejthetetlen élményekkel lettem gazdagabb, de mindvégig hiányoltam a társaságodat.

Várom a mihamarabbi találkozást!

______________________________________________________________________________________________________________________________________

II. kcs.: 5—6. osztály
1. forduló: 8,5 pont, 3. helyezett:

A fogalmazás írója: Lang Eszter Ottilia évf: 6. b :



Reggel 7 óra van és itt vagyok a szobámban. Nemsokára elindulunk Visegrádra. A kirándulásra a szüleimmel és az unokatesómmal, a Julcsival megyünk. Útközben arról beszélgettünk, hogy két héttel ezelőtt a Bettiékkel voltunk túrázni és az milyen jó volt.

Ők is jöttek volna ma, de közbe jött nekik valami! Amúgy Betti, az egyik legjobb barátnőm a suliból, akivel nagyon sokat szoktunk beszélgetni és sokat lógunk együtt.

Az autóban a Julcsival olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy milyen gyorsan telik az idő. Amikor odaértünk Visegrádhoz, apukám leparkolt a Dunaparton, felvettük a túrahátizsákjainkat és elindultunk a Fellegvárhoz. A felfele út nagyon nehéz és fárasztó volt, ezért sokszor meg kellett állnunk. Az egyik ilyen pihenőnél furcsa zajokra lettünk figyelmesek a sűrű bokrok felől.

Félve néztük a bokrokat, hogy vajon mi fog történni. Már kezdtük azt hinni, hogy egy vaddisznó van a bokorban, de meglepetésünkre a bokorból a Betti és a szülei bukkantak elő. -Sziasztok! Hát ti meg hogy kerültetek ide?- kérdezte anyukám. -Sziasztok! Mégis el tudtunk jönni, mert lemondták a megbeszélésemet és meg akartunk lepni titeket egy kicsit!- válaszolt a Betti anyukája. -Hát az sikerült!- mondtam én. -Jaj, de jó, hogy itt vagy!

Így sokkal könnyebb lesz a Fellegvár meghódítása!- kiáltotta lelkesen Julcsi. -Igazából nem pontosan így terveztük a találkozást, csak egy kicsit eltévedtünk és itt lyukadtunk ki!- mesélte nevetve Betti.

-Gyertek, menjünk fel közösen, ha már így együtt vagyunk!- mondtam és elindultunk a kijelölt túraútvonalon.

Fent a kilátás pazar volt, mert láttunk a Dunakanyart, a környező hegyeket és még egy csodaszép szivárványt is! -Ezért érdemes volt feljönni ide! Remélem, máskor jövünk még ide!- mondta apukám.

Miután megnéztük a várat, visszaindultunk az autókhoz. A lefelé úton a Julcsival és a Bettivel, arról beszélgettünk, hogy milyen klassz volt ez a mai nap, milyen jó volt újra együtt!

Lent a parkolóban elbúcsúztunk a Bettiéktől és elindultunk hazafele. Az úton már nem sokat beszélgettünk, mert elnyomott minket az álom.

____________________________________________________________________________________________________________________________________

1. FORDULÓ -  III. KCS.  / I. HELYEZETT  MAXIMÁLIS 10 PONT!

Sárközi Emma     7. évf.                                                                                         

Egy igazán különös nap

Eleinte ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel felébredtem, kinéztem az ablakon és megállapítottam, hogy ma is esős idő van. Egyáltalán nem volt kedvem iskolába indulni. Lassan elkezdtem készülődni, hogy legyen időm rendbe rakni a vállamra omló kócos hajam. Ezzel viszont rengeteg idő elment, emiatt pedig kapkodva reggeliztem meg. Felkaptam az iskolatáskám és kiléptem a házból, rohantam, mert már késésben voltam.

Odaérkeztem a buszmegállóba zihálva, felszálltam a buszra és leültem egy szabad helyre. Nem utaztam sokáig, mivel az iskola két megállónyira volt csak. Besiettem az ajtón és elfoglaltam a padomat. Becsengettek és belépett az ajtón Marika tanárnő, akitől rettentő sokat tanultunk. Az óra borzasztóan hosszúnak tűnt. Percenként pillantottam a faliórára, de mintha a mutatókra ólomsúlyokat akasztottak volna, szinte már visszafelé araszoltak. Öt perc volt még hátra az órából, amikor hirtelen megszólalt a jelző csengő, de senki sem figyelt rá.

Mindenki az ablakot nézte, eleinte nem értettem miért, aztán megpillantottam odakint egy… hát nem is tudom pontosan mit, óriási volt, mint egy ezerszeresen felnagyított csészealj, olyan, mint amit az űrlényes filmekben látni, de ez nagy butaság. Űrlények nem léteznek, és főleg nem röpködnek a mi bolygónkon óriási csészealjakban. Vagy mégis? Marika nénire egy pillanatra sem figyelve, mindenki kirohant az ajtón és az udvar felé vették az irányt.

Mikor kiléptünk a fűre, megpillantottuk az űrjárót, amiből élőlépett egy kicsi lilás figura. Biztosan nem űrlény, hiszen az lehetetlen, de mégsem tudtam másra gondolni. Egy teljesen átlagos reggel után megjelenik egy furcsa lény az iskolaudvarban, ez bizony tényleg egy földönkívüli. Máshogy képzeltem el, nem hasonlított a televízióban szereplő marslakókra, bár az igaz, hogy tényleg furcsa lilás volt a bőre, de sokkal emberibb volt. Nem volt kidülledt, nagy szeme és furcsa csápjai sem, a fején egy óriási sötétlila masni díszelgett, furcsa levendulalila kezeslábast viselt. Időközben a lány visszament a fedélzetre és becsukta az ajtót.

Felszállt a gép és észre sem vettem, hogy egy sárga lámpához hasonlító fénykörben állok. Bár nem tudtam, hogy milyen lények ezek, azt nagyon is jól tudtam, hogy ez mit jelent: felszippantanak a hajóra! És tényleg, egy perc múlva már egy sötét lift-szerű valamiben ültem. Jellemző, hogy egy -látszólag teljesen - átlagos napon is harminc gyerekből én vagyok az, akit felszippant egy csapat marslakó. Ahogy egyre feljebb értem a liftben, annál inkább elszállt a haragom és a félelem vette át a helyét. Kinyílt a különös lift ajtaja és megpillantottam a többi teremtményt is. Hasonlóan néztek ki, mint lila társuk, csak mind más színekben pompáztak: volt köztük bíborvörös, indigókék és méregzöld színű is. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni őket, mert lazán meghúztak egy kart és az űrjáró elindult. Hosszú percekig utaztunk a világűrben. Nem néztem ki az ablakon, túlságosan lekötötte a figyelmemet a hajó belseje: rengeteg gomb, idegen masinák és szebbnél szebb színek.

 Egyszer csak megálltunk és kinyílt az ajtó. Hirtelen a szemem elé tárult egy vakítóan fényes, nem mindennapi, gyönyörű táj. Az űrlények bökdösni kezdtek, ebből arra következtettem, hogy el kell indulnom, ezen az idegen bolygón. A felszín, amin lépkedtünk a narancssárga legkülönbözőbb színeiben pompázott és itt-ott különös csúcsos dombocskák voltak rajta. Ott, ahol az égnek kellett volna lennie még több bolygó volt. Úgy nézett ki, mint egy másik univerzum. Már hosszú ideje sétáltunk a furcsa felszínű égitesten, amikor egyszer csak megláttam egy hatalmas épületet, gyönyörű volt, sosem láttam még ehhez hasonlót.

Beléptünk az épületbe. Belülről is hatalmas volt és kétszer olyan csodálatos, mint kívül. Középen volt egy óriási trón és rajta a legnagyobb űrlény, amit valaha láttam, mondjuk az is igaz, hogy nem rég óta ismerem ezeket a lényeket. Mellette egy jóval kisebb állt. Egy kis ideig sutyorogtak valamiről. Aztán a nagyobb űrlény felém fordult, amint megszólalt, azonnal megértettem, miért van ott mellette a másik kicsi lény, azért, mert a termetesebb feltehetően az űrlény király, már ha van ilyen, egy szót sem beszélt emberi nyelven, csak valami furcsa idegen nyelven szólt, a kicsi pedig fordított mindent, hogy én is értsem. Azt mondta a király, hogy: üdvözöl és sajnálja, amiért minden előzmény nélkül elraboltak, megmagyarázta, csak félreértés történt, mert egy földön rekedt űrlényt keresnek. Ennél a résznél kissé felszaladt a szemöldököm, mert el sem tudtam képzeli, hogy mit keres egy űrlény az emberek közt és nem hiszem, hogy hasonlítok egy űrbéli lényre, de azért nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem akartak elrabolni. Sok kérdésem volt, de mindenre készségesen válaszoltak. Azzal a tervvel is megismertettet, miszerint ki fogják törölni az emberek emlékezetét. Ezek után még annyit mondott, hogy a marslakók körbevezetnek kárpótlásképp a bolygón, amíg előállítják a következő űrjárót és közölték velem, hogy az én emlékeimet nem törlik ki, hogyha nem szeretném.

 Így hát elindultam a bolygó-túrára az űrlényekkel. Sokat beszélgettünk, és a hely teljesen elvarázsolt, de sajnos az idő hamar elszaladt, és indulnom kellett vissza a Földre. Megköszöntem mindent és búcsút mondtam a furcsa szerzeteknek. A visszaúton megfigyeltem a világűrt. Hamarosan visszaérkeztünk a Földre. Minden úgy történt, ahogyan el volt tervezve. Mindenkinek az emlékeit kitörölték és az élet visszaállt a régi kerékvágásba.

Ha ma reggel valaki azt mondja nekem, hogy űrlényekkel fogok utazni, annak biztosan nem hittem volna el. Aztán hirtelen felébredtem arra, hogy szól valahol egy csengő. Jaj, ne elaludtam a matematikaórán! Nagyon remélem, hogy Marika néni nem vett észre ebből semmit, talán szerencsém van és őt is elrabolták az űrlények.

Bárhogy is történt az az egy dolog biztos, hogy ez az öt perces kis kaland igazán felejthetetlenné varázsolta ezt a mai, látszólag teljesen átlagos napot.

_______________________________________________________________________________________________________________________________________________________

1. FORDULÓ -  III. KCS.  / II. HELYEZETT  9,5 PONT:
BÉRES ESZTER 7. ÉVF.

Én és a balszerencse

            Az úgy kezdődött, hogy egy átlagos délutánon igazából, mint minden gyerek, hazaballagtam volna az iskolából. Semmi kedvem nem volt semmihez. Abban a pillanatban úgy éreztem a világ csak ellenem van, és muszáj benne mindenkit utálnom.
            Meg is tettem. Hívott anya is, apa is sőt még a nővérem is, aki már rég nem velünk lakik, hogy hol vagyok mivel az iskolának már rég vége és azóta nem tudnak rólam semmit. Nem volt kedvem hazamenni, amit szerintem egy ilyen nap után mindenki megértene.

Úgy gondoltam, ma balul sült el minden. Sorolnám: a kenyeremről minden leesett mielőtt enni akartam volna belőle, a tanár direkt engem hívott ki felelni miközben tudta jól, hogy semmit nem tanultam, mert hát ki gondolta volna magáról, hogy majd pont ő megy ki kémiából felelni. Aztán magyaráztam anyagösszetételeket, össze-vissza. Azt se tudtam, mi az a halmazállapot és még a kegyelem kettest se adta meg tanárnő. Ennél jobb már csak az volt, amikor tesin a nadrágom egyszer csak úgy döntött, hogy szakadósat játszik, és a legnagyobb guggolásom után a fenekemen egy akkora repedés lett, hogy a fejem átfért volna rajta.

Persze azóta vagy már kilenc embertől megkaptam, hogy „Mizu szakadt gatya?”. Azóta utálom az iskolát is. És a nap fénypontja… Tudni kell, az én osztályomban van egy szerelmes pár, Hanna és Tibi. Annyira undorító mikor egymást puszilgatják meg ölelgetik. Még az uzsonnámat se eszem meg egy hete, mert annyira elmegy az étvágyam tőlük. Erre muszáj volt valamit kitalálni és az osztályom jó agyával kiterveltük, hogy hozunk egy lepedőt és azzal majd letakarjuk őket amint valami furát terveznek csinálni. Zsolt anyja varrónő, így megkértük, hogy csináljon már nekünk egy hatalmas plédet, ami alá Tibi nagy feje beférne. Másnapra kész is lett.

Letettük a tanár asztal melletti székre, hisz úgyse jött senki órára és ott mindenki könnyedén elérte, ha akcióba kellett lépni. Le volt beszélve pár biztos ember, akik, ha senki más nem mozdul, majd mennek, de akkor pont nem volt iskolába egyik sem. Tehát magamnak akartam jót és így arra az egy napra bevállaltam ezt a szerepet. Hanna megindult Tibi felé és én már tudtam ez mit jelent. Annyi volt előttem, hogy csak menj és takarj minden féleképpen. Hát ez így is lett, csak Hanna nem Tibivel került egy pléd alá, hanem Zsolttal, akié ugyebár a pléd. Mivel szorosan összefogtam őket várható volt, hogy történik majd a lepedő alatt olyasmi, aminek nem kéne hisz nem jó ember van alatta. Tényleg csak egy picit, de csak egy icike-picikét ért össze a szájuk és előttem tört össze Tibi a szemem láttára. Persze engem hibáztattak érte, amit nem is értettem.
Aztán annyira haragudott rám Hanna is és Tibi is. Bár valljuk be Hanna, ha nem akarta volna nem puszilja vissza Zsoltot, tehát nem én vagyok itt a hibás, csak persze könnyebb rám sózni mindent, hogy a kapcsolatuk megmaradjon. Sírtak, nyávogtak amíg meg nem hallotta egy tanár, és elbeszélgetett velük, sőt még velem is.
Beállítottak engem minden szentnek, hogy milyen rossz ötlet volt ez és hogy én ezt, hogy képzeltem és addig nem nyugodtak le, amíg nem kaptam egy osztályfőnöki figyelmeztetést. Hanna még azt is felhozta, hogy megpróbáltam megfojtani. Mint egy rossz vicc. Anya ezt persze nem értené meg, szóval majd később adom a tudtára mi is történt. És hogy szebb legyen a napom hazafelé vettem egy szendvicset és amíg a cipőmet kötöttem, addig letettem a kabátomra. Egy arra járó pár a kutyájával odajött hozzám és a kutya megette a szendvicsemet, amit annyira kívántam a mai nap után. El is engedtem az egészet. Én nem nagyon hiszek a babonákban és semmi ilyesmiben, de aztán ahogy tisztáztam mindent a fejemben, rájöttem, hogy péntek 13. van. Ez meg is magyarázta a történteket. Anyát fel is hívtam, és hogy megnyugtassam, beszámoltam neki mindenről. Úgy meséltem el, mint egy vicces történetet, így nem is annyira haragudott, és meg is nyugtatott engem, hogy mindenkinek vannak rossz napjai és lehet, hogy én is egy ilyet éltem át ma. Hazamentem és már csak lefeküdtem aludni.

Aztán a legszebb álmomból felkelve realizáltam, hogy nekem lett volna edzésem és a telefonomra ránézve láttam kb. ezer üzenetet kaptam az edzőmtől és a csapattársaimtól, hogy hol vagyok már. Vissza is aludtam inkább és lezártam ezt a napot.
            Azóta anyának hiszek, hogy léteznek babonák, és hogy bele kell törődnöm, ha ilyen napom van. De még egyszer azt a napot nem szeretném átélni, és nem is kívánom senkinek, hogy megtapasztalja.

___________________________________________________________________________________________________________________________________________

1. FORDULÓ -  III. KCS.  / III. HELYEZETT  9 PONT:
Kállay Emese Kwirena  7. évf.                                                                                         

Kirándulás a Mátrában

Idén nyáron a Mátrában nyaraltunk. Egy kis eldugott faluban, Pálosvörösmarton szálltunk meg, ahol egy kedves, tiszta tekintetű, idős néni szeretettel fogadott bennünket. Ez az apró falu 600 fős lakosságával Heves vármegye harmadik legkisebb települése, ami a Bene-patak völgyében található.

            Még otthon megterveztük a heti programot, amelynek a része volt, hogy felmenjünk a Kékestetőre is. Az első ott töltött éjszakát követő reggelen frissen ébredtünk a pihentető alvás után. A szállást adó néni bőséges reggelivel lepett meg minket. A gazdag lakomát követően összekészülődtünk az aznapra tervezett túrához. Mivel már előre tudtuk, hogy a Mátra erdőségeit zömében a bükk, a tölgy és a gyertyán alkotja, mely kedvenc élőhelye a kullancsoknak, ezért a nagymamánk borsmenta teát főzött nekünk, hiszen a kullancsok nem szeretik a borsmenta illatát. Az indulásunk pillanatában már érezni lehetett, hogy egy meleg nap elé nézünk. A kék turistajelzésen indultunk el a csúcs irányába.

Az út folyamán az arra járó emberekkel barátságosan üdvözöltük egymást. Megismerkedtünk egy fiatal párral, akik egy kiskutyával, Zsömlével vágtak neki a hegynek. Egy rövid ideig együtt haladtunk a túra útvonalán, azonban lehagytak minket, mivel mi tartottunk egy kis pihenőt egy hatalmas tölgyfa hűs árnyékában. Ahogy ott ültünk az öreg tölgy mellett csendesen, egyre több hangra lettünk figyelmesek. Hallottuk a kis énekes madarak dalolását, a magasban elhúzó karvaly éles vijjogását, a kövek között futó Bene-patak lágy csobogását és a szúnyogok döngicsélését. A néma erdő életre kelt. Az erdőben a fáknak köszönhetően kevésbé lehetett érezni a rekkenő hőséget. A pihenőt követően ismét útra keltünk és meg sem álltunk, amíg el nem értük a Jávoros-forrást. A tiszta, lágy és jéghideg forrásvíz felfrissített bennünket. A forrás mellett lévő tűzrakó helynél hosszabb időre megpihentünk és elfogyasztottuk a maradék tízórainkat. Nagy örömöt jelentett számunkra, amikor megpillantottuk egy-egy állat lábnyomát. Volt kisebb, nagyobb, szélesebb, keskenyebb. Izgatottan találgattuk, hogy vajon melyik lehet a vaddisznóé, az őzé, vagy a szarvasé. Rengeteg madarat, gyönyörű gyíkokat, különféle pókokat, rovarokat, bogarakat láttunk. Több mint két órán át gyalogoltunk hegymenetben. Mire felértünk a csúcsra nagyon kimerültünk, de ez sem vette el a kedvünket attól, hogy felmenjünk a TV- toronyba a nagyival együtt, aki idő közben autóval érkezett a csúcshoz. A legfelső látogatható szinten a szél olyan erősen fújt, hogy tíz perc alatt teljesen átfagytunk. Annak ellenére, hogy a nyár legmelegebb időszakában jártunk ott, ebben a magasságban mégis kellemetlenül hideg volt.

Az egy szinttel lejjebb lévő presszóba igyekeztünk, ahol ittunk egy forró csokit, amitől újra átmelegedtünk, miközben a magasban gyönyörködtünk az előttünk lévő tájban.

Mielőtt a szállásunkra indultunk volna ismét összefutottunk Zsömlével és gazdáival, akik elpanaszolták, hogy nem tudnak felmenni a toronyba, mert kutyával felmenni tilos. Apa felajánlotta, hogy majd ő vigyáz a kutyusra, amíg ők felmennek a toronyba. Zsömle egy világos barna szőrű félénk fiatal kutya volt, akit a gazdáik egy menhelyről fogadtak örökbe. Miközben apa vigyázott Zsömlére, kishúgommal az ott lévő játszótéren játszottunk a nagyival. Miután a fiatal pár lejött a toronyból megköszönték a segítségünket és elköszöntünk egymástól.

Mivel ismét megéheztünk és közeledett a vacsoraidő, ezért hazafelé betértünk egy fogadóba, ahol megvacsoráztunk. A nap végén fáradtan zuhantunk be az ágyba, azzal a jóleső érzéssel, hogy ennek a kirándulásnak az emléke örökre velünk marad.

1. FORDULÓ -  III. KCS. /  III. HELYEZETT  9 PONT:

BUJNA MÁRK 7. ÉVF.

A legkülönlegesebb nap az életemben

Anyukám mindig is kutyaszerető ember, ezért előfordult, hogy akár 5 kutyája is volt egyszerre. Nagyon megszerettem én is az állatokat, főleg a kutyákat. Volt már sokféle kutyafajtája, de a Labrador tetszett meg neki a legjobban és ezért ez a fajta volt a legnépszerűbb a családunkban.

Azt tudni kell a Labradorokról hogy rendkívül barátságosak, könnyen tanulnak, elképesztően okosak. Alapvetően a Labrador kutyákból 3 féle színű létezik. Barna (csoki), sárga (zsemle) és fekete. Megfordult már fekete és sárga színű is a családunkban, de a csoki valamilyen oknál fogva kimaradt.

Elkezdtük nézegetni a tenyésztők kínálatát, mert tudtuk hogy egy ilyen kutya nem lesz csak úgy bedobva egy menhelyre. Egy Szekszárd melletti kis településen volt egy állatorvos tenyésztő, ő nála láttunk csodálatos, pár hónapos kiskutyákat. Tudtuk hogy miért megyünk.

Rettentően izgatott voltam amikor az odavezető úton mentünk, de akkor még azt nem tudtam hogy ez lesz életem egyik legjobb döntése hogy őt akkor hazahozzuk. Amikor megérkeztünk körülbelül 6db kiskutya várta hogy gazdájára leljen. Anyukámmal kiválasztottuk a számunkra legcsodálatosabb kutyuskát, egy 8-10 hetes, csokoládé színű Labrador kiskutyát.

Rettentően boldog voltam miatta, hogy egy új kutyakölyök kerül a családba. Anyukám egyszer csak odasétál a kocsihoz, amiben ültünk, behajol és megkérdez engem, hogy mi legyen a neve a kutyának. Meglepett a kérdés, de azt válaszoltam rá hogy, Lego.

Nem gondolkodtam rajta sokat, de szerintem megfelelő név volt számára. A kiskutyák ebben az időszakban nagyon sokat alszanak, így hát a hazafelé vezető utat az ismerkedésen felül szinte csak alvással töltötte, de ez nem lepett meg minket.

Otthon berendeztünk neki mindent. Az új etető, itató tálját, a fekhelyét, a játékait, abból nagyon sokat. A játékokból még a mai napig túl sok van neki. Rendkívül gyorsan tanult, már tud pacsit adni mind a két lábával, feküdni, kúszni, ötöst adni ( ez szinte ugyan az mint a pacsi, csak magasabbra emeli a mancsát ), sőt még azt is tudja, hogyan kell megkóstolni egy jutalomfalatot ( lényegében csak megnyalni ). Nagyon ügyes kutya, elképesztően okos, és rettentően ravasz. Most már 4 éves nagy kutya, de még mindig imádnivaló.

Soha sem fogok róla megfeledkezni, az életem fontos része és a szívemet is belakta.

___________________________________________________________________________________________________________________________________________